Pedig a ciao szó eredetének semmi köze az ismerősséghez, hiszen ma arra használjuk, hogy köszöntsünk valakit, akit jól ismerünk.

A ciao egy ősi velencei köszönésből, a „s’ciavo”-ból származik, ami annyit tesz: „szolga” (a tiéd), amellyel az emberek a tiszteletet fejezték ki.

A „s’ciavo” viszont a latin „sclavus” szóból származik, amelynek ugyanez a jelentése, és amelyet a szláv etnikumú emberek megjelölésére használtak, akikből a Földközi-tenger térségében a legtöbb rabszolga származott.

Eredetileg tehát a „ciao” nem jelentett mást, mint „a te rabszolgád” (schiavo suo) vagy „a te engedelmes szolgád” (servo vostro). A ciao messze nem az a bizalmas üdvözlés volt, mint manapság, hanem az alázatot és tiszteletet kifejező üdvözlés, amely akár őszinte, akár egyszerű etikett volt. Azt jelentette, hogy szimbolikusan szolgaként bocsátjuk magunkat a másik rendelkezésére.

Csak 1818-ban találjuk az első írásos bizonyítékot a „ciao” szóról, de úgy gondolják, hogy a 15. században kezdődött az a szokás, hogy valakit úgy köszöntsünk, hogy a szolgájának nyilvánítjuk magunkat.

A „ciao”, amely Észak-Olaszországból származik, majd később az ország többi részén is elterjedt, végül elvesztette szolgai vonatkozását, és a beszélők minden rétegében informális üdvözlésként kezdték használni.

Íme egy kis felfrissítés a „ciao” szó használatáról: ez a baráti üdvözlés egy formája, amelyet barátokkal, rokonokkal és családtagokkal használunk; a ciao-t akkor is használjuk, amikor találkozunk valakivel, és akkor is, amikor elköszönünk valakitől, akit a „tu” szóval szólítunk meg; amikor a hivatalos „lei”-t használjuk, például munkahelyi helyzetekben vagy időseknél, a ciao helyett a „Buongiorno,” (amikor találkozunk) és az „arrivederci” (amikor távozunk) szóval szólítunk meg valakit.